Félúton a dráma felé

Napjaink élvonalbeli hollywoodi komédiásai közül megkerülhetetlen Bill Hader figurája. Ez a fickó pont úgy néz ki, mint akit vígjátékszínésznek teremtettek. Vicces szemöldök és fejforma, nevetésre késztető hanghordozás és rendkívüli paródia érzék. A legtöbb komikus esetében persze a Saturday Night Live-ban történő szereplés jelenti a kiteljesedést, ám csak keveseknek adatik meg, hogy új műfajokban is sikeresen helyt tudjanak állni. A kilencvenes években Jim Carrey volt a nagyágyú, aki a komikusból és vígjáték színészből lett teljes értékű színész, vitatott drámai szerepeinek köszönhetően. Legalábbis az Ember a holdon-nal kiérdemelte ezt a titulust, de vajon ugyan ez elmondható-e Bill Haderről, aki a Szuperbad balfék zsaruja vagy az Adventureland habókos üzemeltetője után most valami újjal próbálkozik, ez lett a Barry.

A történet szerint egy szociopata, volt katonát követhetünk (Hader), aki a leszerelés után bérgyilkolással keresi a kenyerét. Az már az első részben látszik, hogy vérprofi abban, amit csinál, de nagyon szeretne normális életet élni. Egy alkalommal, persze a véletlennek köszönhetően egy amatőr színész tanfolyam meghallgatásán találja magát, és a helyzet úgy hozza, hogy belép a társulatba. Itt ismerkedik meg egy lánnyal, akibe azonnal szerelmes lesz és mindenféle agyament képzelgéseken keresztül nézhetjük, ahogy tervezi a gondtalan, közös jövőt, mint színész. Ám a múlt folyamatosan közbeszól és a bérgyilkos élet visszarántja, ez pedig szépen lassan felőrli idegileg.

Műfaját tekintve egy drámai nyolc részről van szó, amolyan Haderes humorköntösbe bugyolálva. Ez pedig igazából hol hozzáad, hol elvesz az élményből. Igazából ahogy halad előre a történet, egyre több ez a furcsa kettősség, ami a drámai helyzetekhez képest röhejessé (és egyben komolytalanná) teszi az egészet, másrészt viszont annyira meg nem vicces, hogy vígjátékként tudjak rá tekinteni. Igazából furcsálltam is, hogy a HBO szárnyai alatt készült a sorozat, tekintve, hogy a stúdió erőssége a dráma műfaj (elég csak a Maffiózókra vagy a nagysikerű Game of Thronesra gondolnunk). Itt valószínűleg Hader keze nyoma érződik jobban a producerekkel szemben. Persze az alapszituáció drámai, hiszen a terepen eltöltött évek és a Barryben kialakult emberölési ösztön egyfajta poszttraumás stresszként a társadalomba való visszailleszkedést gátolja, sőt inkább kombinálja az addigi introvertált személyiségével, így a végeredmény egy meglehetősen antiszociális, parttalan élet, ahol hősünk ugyan a bérgyilkos megbízásokból jó kis összegeket tud zsebre vágni, mégis egy könnyen befolyásolható, naiv, konfliktuskerülő személy, aki hotelszobákban töltött életmódra száműzi magát. Ezen az életen a szintén számkivetett, ám rajta piócaként élősködő barátjával osztozik, aki mindig emlékezteti hősünket, hogy ki is ő valójában: egy profi bérgyilkos.

Az évad fő mozgató eleme a karakterfejlődési szándék, vagyis, hogy Barry nagyon szeretne szakítani a bűnös világgal, de egyszerűen nem képes beilleszkedni a társadalomba. Ehhez nyújt segítséget az amatőr színész társulatba való belépése és Sally motivációja. Persze maga a társulat és az egész Barry univerzum tele van vígjáték elemekkel, amik néhol működnek (lásd a rendőrségen játszódó jelenetek és játszmák), néhol pedig erőltetettek (lásd a csecsen gengszterek majomkodása), de maga a sorozat valahogy elveszik a két pólus között. Az évad során többször is előfordult, hogy kifejezetten vígjátékra hajazó elemek befolyásolták a cselekményt. Ez nem feltétlenül probléma, hiszen az eredmény tényleg egy nagyon egyedi sorozat lett, ahol állíthatom, hogy Bill Hader jó munkát végzett és méltán tartozik azon színészek halmazába, akik jó írók is egyben. Ha külön tekintem a drámaiságot, akkor az alaphelyzeten kívül a főbb karakterek jellemei is figyelemre méltóak (és itt most nem a deviáns karakterekre gondolok, akik nagyjából viszik a prímet a komikusság terén). Sally például a feltörekvő színésznőcske, akinek sosem jön össze a nagy áttörés, megvannak az alapvető emberi értékei, mégis leginkább önmagát szereti és a saját boldogulását tekinti elsődlegesnek. Barryt pont ezek az alapvető emberi értékek szólították meg, közölve felé, hogy nem teljesen reménytelen eset. Ennél nagyobb motivációt a változtatásra el sem lehet képzelni. Ami a keserédességét adja a helyzetnek, hogy Barry akkor is szerelmes belé, amikor már tudjuk, hogy a lány inkább csak szánalomból vagy a saját karrierje beindítása miatt van vele és pont ezért vitatnám, hogy egyáltalán változna a jelleme (legalábbis ebben az évadban).

A sorozat legnagyobb hibája (a már említett kettősségen kívül) a kiismerhetőség és az emiatt kialakuló érdektelenség, ami az évad végére teljesen beérett. A kettősség hatása leginkább az erőtlenségen látszik meg, a drámai mélység nem sokkol túlságosan és a poénok sem mindig ülnek. Az évad végére meg már tényleg kiismerhetővé válik a narratíva: adott egy húzós szituáció, ami mellett párhuzamosan folyik Barry szocializációja. A húzós szitu annyira eldurvul, hogy Barryt a régi ösztönei mentik meg, így viszont folyamatosan visszazuhan a múltba és keservesen folytatja tovább a harcot, újra meg újra az egész évadon keresztül. Ez igazából érthető és működik is egy darabig, de a katarzis pont emiatt veszik el, sőt a végső ilyen szituáció is pont ezért válik tét nélkülivé. És hogy hogyan lehet fokozni egy teljes második évadon keresztül azt, ami igazából fél évad alatt kifutott? (sőt elvileg még idén jön a harmadik évad is) Őszintén szólva az előzetes alapján levont, óvatlan prekoncepcióim alapján sehogy. És egyelőre nem is vesz rá a lélek, hogy esélyt adjak neki, de talán majd később.

Összességében simán benne van az egyszer nézős kategóriába és még a félórás játékidő miatt is jó választás, mondjuk amolyan “kajálós” sorozatnak, de igazából ez minden. Garantáltan nem fogsz leesni a székről a nevetés közben, de világmegváltó értékütköztetésekre sem kell számítani. Furcsa kettőssége miatt üde színfolt a palettán és kétség kívül szép szárnypróbálgatás, de kissé méltatlanul nagyra értékeltnek tartom a kritikák alapján.